„Noszlopy megfordult, de mint aki lassított filmben játszik, mint aki már félig a túlvilágon van. Lábujjhegyen lépdelt Piroska felé, hogy kituszkolja a szobából. Mi lesz velem, gondolja. Na, mi lesz velem? És hirtelen eszébe jut, hogy a kávé milyen édes volt a kertben, ami már sok éve nem létezik. Húsz év múlva jött rá, hogy milyen boldog volt egykor, amikor a boldogságot nem érezte, mert a boldogság csak utóérzete valaminek. Húsz vagy több év múlt el azóta, hogy a boldogság megfogalmazódjon benne, mert akkor, ott, a kertben csak egy csendes nyári nap volt, és az égvilágon nem történt semmi. Egy-két órát tartott. Vagy egy egész délutánt ez a kedves, semmirekellő, semmit nem váró, emlékektől távol tartó érzés, vagy inkább érzelem, amely boldogságként tért vissza húsz év után, és ő egy pillanatra beleveszett az élénkzöld falevelek közt megvillanó ég kékjébe? - olvashatjuk Az utolsó reggelen zárlatában. Ez a fájdalmasan szép búcsú az életből való kilépés előtti pillanat.

Grendel Lajos az előző két regényéhez (Négyhét az élet, Távol a szerelem) hasonlóan ugyanazokra a végső kérdésekre keres választ. Csak az elbeszélői hang egyre fanyarabb, kétségbeesettebb és önironikusabb. „Egyre nehezebb volt ellenállni... - ez a regény utolsó mondata.